A legendás Jened-tábor 1971-ben indult, vezetője Larry Allison volt, egy kedves, vicces, amerikai hippi, aki (mint a filmben el is hangzik) kísérletként indította el az első sérülteknek szóló tábort az Egyesült Államokban. És ez volt az első olyan safe space sérült embereknek, ahol úgy viselkedtek velük, mint a társadalom szabad és a többiekkel egyenrangú tagjaival. Ez a tábor ugyan nem a politikáról szólt, a sérültek és a táborvezető hippik közösen sportoltak, zenéltek, ittak, szexeltek meg füveztek – ugyanakkor a tábor szemlélete új és radikális politikai gesztusnak számított egy olyan társadalomban, amelyben a sérülteknek egyáltalán nem voltak jogaik. A tábornak mint társadalmi kísérletnek Allison szerint a következő lett az eredménye :„Rájöttünk, hogy nem a sérült emberekkel van probléma. Velünk volt a baj, azokkal, akik nem voltunk sérültek. A mi problémánk volt, tehát nekünk kellett megváltozni.” Hogy hogyan lehet mindezt megtapasztalni? Rengeteg nyitottsággal, szeretettel, lazasággal és főleg: humorérzékkel.
És ez a film egyik szuperereje: nem is tudom, mikor nevettem ennyit utoljára. Ez egyfelől az alkotók jó szerkesztői vénáján múlt, másfelől azon, hogy a film szereplői nagyon eredeti, vicces emberek. „Gondoltam, ások pár lyukat, mert a srácok bicegnek, és nagyon vicces lenne, ha elesnének” – mondja Larry Allison az egyik hetvenesévekbeli felvételen egy lapáttal a kezében. Egy másikon egy nagy krízist követhetünk nyomon: két táborlakó lapostetűt kapott. A karanténba zárt tizenéves Nancy arról panaszkodik, hogy nem találkozhat a pasijával, pedig épp ma van az egy éves évfordulójuk. A fiúja, aki a tizenöt éves James LeBrecht a ház előtt áll, és minden jel szerint nagyon örül, hogy ő megúszta ezt a rém kellemetlen betegséget. Egy másik régi felvételen (már egy punk klubban, San Franciscóban) egy beöltözős bulit látunk, ahol az egyik mozgássérült fiatal transzvesztitának öltözik, majd a Rocky Horror Picture Show Sweet Transvestite című számára kínok és keservek között megszabadul a ruháitól. (Puskás Panni)