Dr. Veres Pál szexológus, orvos, író (1918–2006) Hamiskás mosolyú, kecskeszakállas férfi, akinek – mint Mórickának a viccben – mindenről „az” jut eszébe. Így ismertük Veres Pált. A szexualitást még nevén nevezni is kényes dolog volt a prűd kádári Magyarországon. De jött a doktor. Könnyedén, szellemesen, mégis komolyan beszélt arról, amit tudni akartunk a szexről, de sosem mertük megkérdezni. Szavai hatalmas űrt töltöttek be. Hosszú életű volt e földön. Végigélte csaknem a teljes „politikai” huszadik századot, Szarajevótól Szarajevóig. Abban az évben született, amikor véget ért a világháború – még nem kellett sorszámozni –, kitört a spanyolnátha, és az utolsó magyar király lemondott a trónról. Nyolcvannyolc esztendő múltán ment el. Elment – neki kellemesebb asszociációi támadnának erről a szóról. Levelek tízezreit címezték neki, a Magyar ifjúság című KISZ-hetilap „Az orvos válaszol” rovatába. Pedig nem annyira orvosként válaszolt a sokszor szorongva feltett kérdésekre: amikor tanácsokat adott, nem betegeket látott maga előtt. Vallotta, hogy a szexuális problémák túlnyomó többsége kommunikációs zavar. Azzal gyógyított, hogy kimondta, amiről mások úgy érezték, nem illik, nem lehet kimondani. Az orvos válaszol „Lehetek-e terhes attól, hogy a bátyám az ágyamban aludt?” – kérdezte tőle egy riadt lány. Megnyugtatta. Egy szégyellős fiatalasszony azzal fordult hozzá, hogy a férjének – amúgy áldott jó ember, hűséges társ, példás családapa – van egy perverz vágya: azt kéri tőle, hogy az erotikus izgalom tetőfokán, mint egy macska, nyávogjon neki. „Mit tegyek, doktor úr?” A tömör válasz: „Nyávogjon!” Egy gátlásos, az impotenciától rettegő fiatalembert egyhetes szünidei sátorozásra küldött a barátnőjével, kettesben, azzal a szigorú előírással, hogy csókolózhatnak, simogathatják egymást, de semmi több. Hazatérve a fi ú pirulva, mégis szemlátomást boldogan jelentkezett: „Doktor úr, ne tessék haragudni, nem bírtuk ki.” Ezt a problémát is megoldotta… Egyszemélyes intézmény lett, „a Veres Pali bácsi”. Olyan ismert és népszerű évtizedeken át, hogy az ma már, a tizenöt perc hírnév korában elképzelhetetlen. A létező szocializmus korlátai között a legelsők egyike volt, aki széles nyilvánosság előtt szólt testi-lelki szerelemről, párkapcsolati problémákról. (A másik úttörő a tavalyelőtt elhunyt Lux Elvira szexuálpszichológus.) Házilag felvett előadásait rongyosra másolt és Polimer-kazettákról hallgatták iskolában, kollégiumi szobában, laktanyában, tornatermi öltözőben és a korszak jellegzetes ifjúsági intézményében, az építőtáborban. Áhítatos figyelmet varázsolt a kárhoztatott kamaszok, „a mai fiatalok” között. Erkölcsi prédikációk helyett érthetően beszélt arról, ami izgatta a hallgatóit. Nem bújt latin orvosi kifejezések mögé, szókimondásával tabukat döntött. Fáradhatatlanul oszlatta a sötétséget: a tudatlanságot, az álszentséget, a bigottságot. Rákosi elvtárs, a bohóc Eredetileg fényképésznek tanult, de közbeszólt a történelem. Huszonévesen – amikor már sorszámozni kellett a világháborúkat – kényszermunkára a bori lágerbe hurcolták. Együtt raboskodott Radnóti Miklóssal, akinél csupán 11 évvel volt fiatalabb. Ezekről az időkről később sem beszélt nyilvánosan, szűkebb körben is alig. Túlélte és hazajött. Hitte, hogy majd a kommunizmus jobbá teszi a világot. Így lett újságíró, a filmhíradó riportere, a szép új világ propagandistája. Naiv reményeinek nem sok időt hagyott a huszadik század. Az újjáépítés eufóriája után megint kemény idők jöttek, hithű kommunistának lenni sem volt életbiztosítás. Csak a szerencsén múlt, hogy megúszta ép bőrrel a koncepciós pereket is. Legendás történetei voltak az ötvenes évekről. Hogyan dirigálták a zöldfülű filmhíradósok a mindenható Rákosi elvtársat, amikor fogytán volt a nyersanyaguk. Hogyan játszatták el vele még egyszer ugyanazt a jelenetet, merre lépjen, mit mondjon először, hogy mindent szépen fel tudjanak venni – vagyis hogyan csináltak bohócot a zsarnokból. Rossz vége is lehetett volna, ehelyett legközelebb dupla mennyiségű tekercset kaptak a filmgyárban, ha a pártfőtitkár szerepléseiről forgattak. „Nem biztos, hogy pontosan így történt, de akár így is megtörténhetett”, mondta élete vége felé, a védjegyének számító mosoly kíséretében. A legenda volt a kedvenc műfaja. Elmúlt ötvenéves, mire orvosi diplomát szerzett. Szexológiát nem oktattak az egyetemen, közegészségügy szakon végzett túlkoros diákként. (Hogy átengedjék a sebészetvizsgáján, ünnepélyesen meg kellett ígérnie a professzornak, hogy soha nem fog operálni – így mesélte.) Valójában tanító volt, szenvedélyesen hirdette, amiben hitt. Híres rovata és előadásai mellett tucatnyi könyvet írt, a legnépszerűbb, a Beszélnünk kell róla százezres példányszámban kelt el, ma is föllelhető az antikváriumokban. Kalandozott a témák között, kultúrtörténeti érdekességeket gyűjtött a szerelem témakörében. Felismerték, tanácsot kértek tőle néha még a buszmegállóban is..... https://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/szabadsag_szerelem_mosoly